Kata saß in der psychiatrischen Abteilung, den Kopf in den Händen vergraben. Die Wände waren weiß und kalt, die Luft steril, und die Zeit schien stehen geblieben zu sein. Sie verstand nicht, wie ihr das passieren konnte – der Mann, mit dem sie zwanzig Jahre verbracht hatte, den sie geboren hatte, der ihr durch dick und dünn zur Seite gestanden hatte … hatte sie nun hier eingesperrt, als wäre sie eine gefährliche Geisteskranke.
Und was am schmerzhaftesten war: Kata wusste tief in ihrem Inneren, dass sie das alles zugelassen hatte.
Tage vergingen. Sie weinte nicht. Sie schrie nicht. Sie saß einfach nur still da, Tag für Tag. Zuerst waren die Ärzte überzeugt, dass sie an einer psychischen Störung litt, doch als die Wochen vergingen und Kata weiterhin ruhig und gelassen wirkte, kamen ihnen Zweifel.
Eines Abends kam eine junge Krankenschwester, die einen Herzinfarkt erlitten hatte, auf ihn zu, während die anderen auf der Station bereits verstummt waren.
„Kata …“, flüsterte er leise. „Ich muss mit dir reden.“
Kata blickte auf, Hoffnung flackerte in ihren Augen.
„Ihr Mann, András … hat viel Geld bezahlt, damit Sie hierbleiben können. Aber … ich kenne einen Anwalt. Einen guten Mann. Er könnte Ihnen helfen.“
„Warum … warum würdest du mir helfen?“, fragte Kata mit zitternder Stimme.
„Weil das, was sie Ihnen angetan haben, nicht normal ist“, erwiderte die Krankenschwester entschieden. „Und weil ich glaube, dass Sie nicht verrückt sind. Jemand musste Ihnen einfach zuhören.“
Katas Augen füllten sich mit Tränen. Zum ersten Mal seit langer Zeit spürte sie wieder etwas, das man Hoffnung nennen konnte.
„Bitte… gib mir deine Nummer.“
Drei Monate später
Auf der Terrasse einer luxuriösen Villa am Budaer Berghang fand eine große Party statt. Die Gäste hielten teuren Champagner in ihren Gläsern, während András, der wohlhabende Immobilienentwickler, alle fröhlich anlächelte. Zu seiner Rechten stand Marina, die junge, strahlend schöne Frau, die er nun als seine Frau vorgestellt hatte. Das Gesicht des Mannes war zufrieden, sein Lächeln triumphierend.
„Marina, du siehst wunderschön aus, wie immer“, machte ihr ein Gast ein Kompliment.
„Danke“, lachte Marina und klammerte sich an András’ Arm.
Die Stimmung war entspannt, die zahlungskräftigen Gäste lachten und niemand ahnte, dass der Abend nicht so enden würde, wie András es geplant hatte.
Plötzlich öffnete sich die Eingangstür der Villa. Sie wandten sich den Gästen zu. Eine Frau stand da. Schlank, elegant, in einem tiefblauen Abendkleid, das perfekt zu ihrer Figur passte. Ihr Haar war zu einem Dutt gebunden, ihr Make-up dezent, aber wirkungsvoll. Und ihr Lächeln … dieses Lächeln war kühl und triumphierend zugleich.
„Kata?!“, flüsterte András und wurde blass. „Wie … wie bist du hierhergekommen?“
„Weißt du, Liebes“, sagte Kata leise, aber bestimmt, „ich klettere immer aus den tiefsten Löchern heraus. Besonders, wenn jemand versucht, mich hineinzustoßen.“
Marina sah ihn erstaunt an.
„Wer ist das…?“
„Deine erste Frau“, antwortete Kata und blickte András an. „Aber glaub mir, du wirst ihn nicht lange als deinen ‚Ehemann‘ kennen.“
Die Gäste beobachteten das Geschehen mit zunehmender Spannung. Einige stellten ihre Sektgläser ab.
– Hálás vagyok neked, András – folytatta Kata. – Nélküled soha nem találkoztam volna életem legjobb barátaival… és a legjobb ügyvéddel, akit valaha ismertem. És íme – előhúzott egy dossziét a táskájából –, itt vannak a bizonyítékok a kis piszkos ügyeidről. A céges pénzek átutalásai, amiket titokban bonyolítottál, a dokumentumok, amiket Marina kedvéért meghamisítottál… Ó, és ne aggódj, ezekről már a hatóságok is tudnak.
András a papírok felé kapott, de Kata elhúzta a kezét.
– Ne is próbálkozz. A másolatokat már rég leadtuk. És… – elmosolyodott –, erkölcsi kártérítésért is bepereltelek. Hamarosan a bíróságon találkozunk.
A villa belső tere hirtelen néma lett. Csak a halk zene szólt a háttérben, de senki nem táncolt már. A vendégek feszülten figyelték a jelenetet – mintha egy színházi előadás közepébe csöppentek volna.
Marina zavartan pislogott, hol Andrásra, hol Katára nézett. A kezét lassan elvette András karjáról.
– Ez… ez igaz, amit mond? – kérdezte tőle hitetlenkedve. – Meghamisítottad a papírokat?
András izzadni kezdett, mint egy iskolás, akit puskázáson kaptak.
– Marina, édesem, ez… ez egy félreértés! Csak… voltak bonyodalmak a válással. Kata mindig is hajlamos volt a drámára, és…
– Ne merj engem bolondnak nevezni még egyszer! – csattant fel Kata. – Te voltál az, aki összeesküdtél ellenem! Elhitetted a világgal, hogy őrült vagyok, csak hogy leléphess egy fiatalabb nővel, és elvidd a házat, a pénzt, mindent!
– Marina, ne hallgass rá, ő… csak bosszút akar állni! – próbálta menteni magát András, de már túl késő volt.
Marina hátralépett tőle.
– Egyetlen kérdés. Te tényleg fizettél orvosokat, hogy elmebetegnek nyilvánítsák?
– Én… én csak… – András nyelt egy nagyot –, az ügyvédek tanácsolták!
– Te aljas féreg – sziszegte Marina, majd a táskájáért nyúlt. – Azt mondtad, új életet kezdünk. Azt mondtad, mindent hátrahagytál.
– De én érted tettem! – kiáltott utána András kétségbeesetten, ahogy Marina már az ajtóhoz rohant. – Marina, kérlek! Szeretlek!
– Egy csalót szeretni? Ezt te sem gondolhatod komolyan! – vetette oda, majd becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
A vendégek pedig, mintha egy titkos jelszóra vártak volna, hirtelen szedelőzködni kezdtek.
– Azt hiszem, ideje mennünk… – súgta egy idősebb úr a feleségének, miközben lesütött szemmel elindultak kifelé.
– Jól van ez így – szólalt meg Kata halkan, miközben figyelte a távozó embereket. – Ők legalább tudják, mikor kell eltűnni.
András egyedül maradt. Megsemmisülten rogyott le a kanapéra.
Kata lassan közelebb lépett hozzá. Elővette telefonját, és elindított egy hangfelvételt. András saját hangja szólt rajta – egy régi felvétel, amin a férfi arról beszélt, hogyan fogja Katát elmebetegnek nyilváníttatni, ha nem hajlandó aláírni a válási papírokat.
András döbbenten nézett fel.
– Ezt… ezt nem tudod felhasználni…
– Ó, dehogynem. A bíróság örömmel fogadja majd. – Kata zsebre tette a telefont. – Azt hitted, végleg eltűnök. Azt hitted, megtörhetsz. De én nem olyan nő vagyok, akit csak úgy ki lehet dobni, mint egy elhasznált zsebkendőt.
– Kata… kérlek… – suttogta András.
– Késő. Már nem könyörgöm. És tudod, mi a legironikusabb az egészben? – kérdezte, miközben hátat fordított. – A szeretőd épp úgy elhagyott téged, ahogy te elhagytál engem.
Elindult az ajtó felé, de még visszafordult egy utolsó pillanatra.
– Ég veled, András. Remélem, lesz időd átgondolni az életed… a bíróságon. És ha minden jól megy, talán te is kipróbálhatod, milyen egy bezárt intézmény belülről.
Az ajtó hangosan becsukódott mögötte. Kata lassan lesétált a villa lépcsőjén, a friss tavaszi szél belekapott a hajába. A holdfény megvilágította az arcát, ami már nem a megtört asszony arca volt. Hanem egyé, aki túlélt mindent, és most újraírja a saját történetét.
Ez a ház már nem az övé volt. De az élete… végre újra az lett.